A szelíd metszés a szőlő egészségének alapja

A metszés a szőlőművelés koronája. Ilyenkor látszik a növekedéserély, a tőke vitalitása, a betegségek helye, de a támrendszer esetleges problémái is. Metszéskor az egész előző évet áttekinthetjük és a következőt is alapvetően meghatározhatjuk. Az úgynevezett szelíd metszést - bár Olaszországban és Franciaországban gyakran alkalmazzák - itthon még kevésbé elterjedt. Az eljárás lényege, hogy a tápanyag-szállítási útvonalat tiszteletben tartásával úgy vágjuk a vesszőt, hogy a nedvkeringés folytonosságát megőrizve, minél kevesebb vágási seb keletkezzen.

A szelíd metszés eredményeként egészségesebb, ellenállóbb, hosszabb élettartamú szőlőre számíthatunk. Viszont, ha a növény nedvkeringése, a szállítási útvonala valahol sérül, az következményekkel jár, betegség forrása lehet. A metszés leggyakrabban a nyugalmi állapotban történik, amikor még nem aktívak a szállítási útvonalak.

A vágások helyén elindul egyfajta gyógyulási folyamat a növénynél. Ha a törzshöz képest tőből távolították el az ágat, vesszőt, akkor a száradás befelé történik, és belül kialakul egy elhalt rész, ahol már soha többé nem lesz tápanyagszállítás - olvastuk a VEOL cikkében.

Ha például a törzs egymással szemben lévő két oldalán ejtünk egy-egy ilyen vágást, az akár a szőlő pusztulásához is vezethet, mivel ezáltal teljesen elzárhatjuk a tápanyag útját. Nagyon kell figyelni a vágásra, azok irányára, figyelembe véve azt, hogy az elvileg kör alakú törzsön, vesszőn egymással szemben helyezkednek el a rügyek, s ezek adnak támpontot a szállítási útvonalakra. A tápanyag útvonalán csak olyan vágást szabad ejteni, hogy az alapi rügyek megmaradjanak, vagy kellő száradási csonkot hagyjunk a növény számára. Így a már említett gyógyulási folyamat nem befelé indul el,vagy nem éri el a tápanyag-szállítási csatornát. Így megóvhatjuk a nedvkeringést, a meghagyott száradási csonkokat pedig később, a következő évi metszés során eltávolíthatjuk. A csonkok hosszát nagyjából az átvágott vessző átmérőjének kétszeresére érdemes kalibrálni. 

Az úgynevezett Guyot-művelés esetén alul soha nem ejtenek vágást, az ott meghagyott rügy mindig a következő évi csap, míg felül van a szálvessző. Így a szőlő oldalra kúszik el évről évre, s ha a rügytávolság itt egy centiméter, akkor huszonöt év múlva is csak 25 centiméterrel fog elnőni oldalirányba a törzs. Persze a rügyek iránya és a köztük lévő távolság is lényeges. Amíg az olaszok mindkét irányba kialakítják a törzset, addig a franciák egyoldalasra formálják a tőkét. Természetesen mindkét módszer a tápanyag-szállítási útvonal tiszteletben tartásán alapul, s nehéz lenne meghatározni, hogy melyik a jobb. A szőlő mint kúszónövény mindig a végek felé adja a legtöbb energiát, azaz mindig az utolsó rügyeket fogja erőteljesebben növeszteni. Nagyjából mindig az utolsó kettő lesz a legerősebb. Ezért nagyon kell figyelni a csapnál arra, hogy az első rügy alsó állású legyen, ez lesz a következő évi csap, a második pedig felső állású, ami a következő évi szálvessző lesz majd.