„Olyan kék a szeme, mint a júliusi égbolt, és olyan a haja, mint az érett búzakalász” Avagy: aratás egykor…

Perzselő, álmosító hőség telepedett a falura, csak a templom előtt megforduló busz verte fel a csendet meg a port. Két férfi vágott át a kis parkon és nyitott be az ivó ajtaján. Bent áldott hűvösség fogadta őket, a plafonon lustán nyikorgott a ventilátor.

A pult mögött álló tulajdonos csodálkozva nézett a vendégekre. Dél már ugyan jócskán elmúlt, de a forgalom csak estefelé indul. Akkor térnek be a városból érkezők meg a határban dolgozók is egy pohár fröccsre, korsó hideg sörre. Olyankor már nem sietnek, elbeszélgetnek a világ dolgairól.

A leg­szélső asztalnál szerdánként törzsvendégek ülnek, a fő helyen a jó mesélőkéjű Vendel úr. Ebben a szokatlan időpontban, a rekkenő hőség dacára is szép fekete öltönyben, patyolatfehér ingben ő volt az egyik betérő, vele a fővárosban dolgozó unokája.

Jogot végzett, komoly fiatalember, őt várta az öreg a megállóban. Két korsóval rendeltek, Jani, a kocsmáros óvatosan csapolt, nehogy túlcsorduljon a hab a korsó peremén. Fél füllel azért oda-odahallgatott.

– Nagy munka volt akkoriban az aratás – törölt le egy kis habot a bajuszáról Vendel úr –, amikor először vágtam a rendet két kaccsos kaszával. Olyan hőség volt, hogy megtöppedt a fákon a barack, féltünk, nehogy kiperegjen a búza szeme.

Péter-Pálkor már hajnalban, amikor a gyenge harmat is felszállt, elindultunk a határba. Úgy tartották, ezen a napon szakad meg a gabona töve, de ettől nem adta magát könnyebben az élet, mert így hívták a búzát mifelénk. Becsülete volt a jó aratóbokornak, nem kellett napszámért kuncsorogni.

Mi hatan voltunk, nagybátyám ment elöl, diktálta az iramot. Lemaradni nagy szégyen lett volna. Csípte a szemem a sós veríték, a pelyva megült a nyakamban, már nyálam se volt, de megállni nem lehetett.

Egyszer elébem penderült egy takaros kislány, olyan pajkos mosolyt, mint az övé, életemben nem láttam. Nyújtotta felém a kanna fedelét, langyos volt a víz, de nékem olyan jólesett, mintha valami részegítő bort ittam volna.

Szomszéd faluból jött a lányka, segíteni keresztanyjáéknak. Eltelt aztán vagy három aratás, de nem láttam őt egyszer se. Majd egy forró nyári napon megjelent, marokszedő volt, és valahogy úgy sikerült a sorsnak intéznie, hogy mögém került, párban dolgoztunk.

Ügyes volt, gyors, karcsú dereka ringott, ahogy hajladozott, s halkan dúdolt valami szép nótát. Hát meg kell valljam, többször elvétettem a kaszálás ritmusát, ilyen se fordult elő velem azelőtt.

Aztán az aratóbálon felkértem egy táncra. Komoly, szép nagylánnyá iperedett, sűrű hullámos haját egy fonatba fésülte. Abból az egy táncból aztán több lett, egész este csak együtt roptuk.

Az öreg köhécselt, aztán kért még egy kört, s intett, hogy igyon a kocsmáros is. Elmerengett kicsit, és folytatta: – Sose láttam többet, pedig hej, de nagyon vártam minden évben, hogy eljöjjön az idő, s megfenjük a kaszát. Voltak persze szép meg szorgos marokszedő lányok, de egyiknek se volt olyan kék a szeme, mint a júliusi égbolt, és olyan haja, mint az érett búzakalász.

Egyszer bátorságot merítve megkérdeztem a keresztapját, hogy ugyan mi lett véle? Ő mondta, hogy Marica, mert így hívták, messzi nagyvárosba ment férjhez, valami nyakkendős úrhoz, nem kellett már neki a hőségben törődni meg a port nyelni.

A kocsma előtt hatalmas kombájn ment el, zúgása megtörte a pillanatnyi csöndet.

– Csak pár nap, és befejeződik az aratás. Szombaton meg mulatság lesz, mint hajdanán – mondta a kocsmáros.
Vendel úr helyeslően bólogatott, s egy pillanatra úgy érezte, ott van, azon a régi aratóbálon, a lány meg nevet csilingelően, mintha ezüstharangokat rázna a nyári szellő.

(Salánki Anikó írását a szabadfold.hu  adta közre)