A pandémia és a karantén esete a lovasok népével

Az  érző és értő lovasemberséghez kötelező a szeretetteljesség, az empátia, a felelősség, az együttműködés képessége, amelyekből megszületik a három alappillérünk: a jelenlét, a neutralitás és az egyensúly. Ez az élethelyzet karantént, kiürült utcákat, elcsendesedést és családi életet hozott. Miközben vészjóslóan pazarló fogyasztásunk, utazgatásunk, összefoglaló nevén: környezetszennyezésünk leállt, természetes környezetünk, a Föld meglepően gyors újjászületésbe, megtisztulásba kezdett.

A szabad gondolatalkotás és egyéni nézőpontok individualista korszakában, sokan, sokféleképpen éltük meg a pandémiát, de az izoláció mellett érezhetővé vált az emberek empatikus összefogása, segítségnyújtása, reménye és hálája is. A magát „nagynak” képzelő, ám sérülékeny emberiség, most lehetőséget kapott egy hiányfeltáró, önjavító, próbatételre.

Hiányosan vagy életellenesen használt tudatállapotunk

Nézzünk magunkba!  – szólít fel Kormos Ferenc a lovasok.hu oldalon megjelent írásában, amelyből egy részletet osztunk meg a magro.hu olvasóival. Zavarodottságunk oka: hiányosan vagy életellenesen használt tudatállapotunk – írja. Fajunk állati ösztöneinek ragadványa, félelemmel csordultig teli „életbiztosításunk”: a harácsolás.

Az ezáltal hajtott technikai „fejlődés” gyorsította fel életünket. Agyunk, elménk nem erre a „történési sebességére” lett kitalálva, így a dolgok úgy repülnek el mellettünk, mint a szuperexpressz ablaka mögötti táj. Az elsuhanó képek pedig nem támogatják kiegyensúlyozottságunkat.

Korunkra, a tettei következményeiért állandóan másokat felelőssé tevő ember szomorú sorsvertsége jellemző. Ha a dolgaiért nem ő „felel”, akkor nem „felel meg” a feladatra, tehát nem tudja, mit, miért tesz. Így életét véletlen történések kuszaságának éli meg, amelyben ő tehetetlenül sodródik.

Példamutatással a felelőssé válásra!

Szerény, egyéni példamutatással törekedjünk a felelőssé válásra, ha tisztán látszik, hogy amúgy is mindig, mindenért azok vagyunk! A társállatáért felelős lovas jó lehetőséget kap arra, hogy kigyakorolja e remek tulajdonságot. Az igazi lovasember ezt odáig fejleszti, hogy egész környezetéért felelőssé válik.

A pandémia alatt a lovastanyát karanténba vonták. Az oktatást felfüggesztették, és megszervezték bértartóik társállatukkal való vészmentes találkozását. Csak otthon, vidéki környezetükben, szűk családi körben, állataikkal töltöttek pár hónapot. Ez a belső csend, a jelenlét, a bensőséges, egymásra hangolt, békés együttlét ideje volt. 

A tavasz meghozta az üdítő kézen legeltetést, a játékos együttléteket és a feloldó, elengedtető tereplovaglásokat! Ráérősen, helyes időbeosztással lovaikat finomhangolták és csikóidomításba kezdtek.

Csendtevékenység szárkezelési gyakorlattal

Végezetül egy Kormos Ferenc saját tapasztalatából született csend–jelenlét gyakorlatot osztott meg: „Még a legelőre hajtás előtt ki szoktam sétálni lovaimmal egyenként, egy patakvölgyi, vegyes füves területre.

Az oda út kb. 800 méterén, lovamat hosszú száron, a legnagyobb szabadságban vezetem, de az érzéketlenítésre adódó helyzeteket mindig kihasználom, mivel ezek bátorságot, lelkiegyensúlyt és kapcsolatot fejlesztők ló és ember számára egyaránt. 

Ilyenek lehetnek: hirtelen felbukkanó gyalogos, kutya, biciklis, kikanyarodó és ’távozó’ jármű, területrendező nehézgépek munkajelenléte, újonnan kihelyezett tárgyak stb.

Az álomszép helyszínen, a természet csendjébe burkolódzva, gondolatmentes, játékos szárkezelési gyakorlatot tartott. Bármely vezető-vagy kantárszár helyes kezelése a lovas érző kezén múlik. A szárkezelés lehet velemenő, megtartó, és engedő, de a végcél: a végül csakis velemenő érzet. A lovaglás csúcsa, ha szárkezelésünk mindössze a ’kismadarat puhán tartó marok’ és a ’kismadarat enyhén megszorító marok’ hatásával teszi a dolgát. Nyeregben ez esetben mondják, hogy a lovas ülésére vette a lovat, azaz csakis ülésének finom jelzéseivel kommunikál.

A ’kismadarat puhán tartó marok’ 

Ha a ló mellett vagyunk, e szárkezelésben segít szándékunk – kisugárzásunk, mely testbeszédünkben jelentkezik. Legeltetés közben mindez kiválóan gyakorolható oly módon, hogy lovunk feje előtt, kissé oldalvást állva, állandóan gondoskodjunk arról, hogy a vezetőszár ideálisan kössön össze minket. A szár önsúlyával lógjon a levegőben és mi úgy kövessük lovunk legelő fejmozdulatait, hogy a szár végén ’kismadarat puhán tartó markunkban érezzünk egy lovat’. Biztos, hogy pár másodpercenként változtatnunk kell a szármértéken; hozzáengednünk, vagy épp összeszednünk.

Először tegyük ezt a ló fejét, legelését figyelve, majd a játékban csak fantáziánk, tanulásvágyunk szab határt: lehet máshová nézve, becsukott szemmel, a ló körüli helyzetünkön, távolságunkon vagy a vezetőszár helyzetén változtatva tapasztalni. Lehet két kézzel vagy eggyel.

E gyakorlat meditatív összpontosítást is igényel, hisz akkor is ’szárkövetnünk’ kell lovunkat, amikor remek érzékelése miatt, olyan dolog miatt kapja fel hirtelen fejét, amit mi nem is észlelünk. Ha megriadt, tudnunk kell, mikor, milyen erősen és meddig kell a ’kismadarat megszorítani markunkban’ ahhoz, hogy lovunk velünk maradjon, figyelmét mielőbb visszakapjuk és megnyugtathassuk – írja Kormos Ferenc.

Mindeközben élményözönben lehet részünk: megfigyelhetjük, hogy a ló „lábait – elejét” körbe legeli (ezért így néz ki, e mozgás hiányát tragikussá torzító, „szitáló” sztereotípia) csodálhatjuk őt ultrafeszült, figyelő, vagy szétlazult legelő állapotában. Megdöbbenhetünk észlelési különbségeinken, hisz felmérhetjük, hogy mennyi idő múlva bukkan elő „nekünk” az a valami, amit lovunk már előjelzett. Mindezt együtt, belső csendben.